4. fejezet

Hercegnő - 4. fejezet

Egy órával később leparkoltam a kocsit.

- Vidámpark? - nézett rám hitetlenkedve. - Ilyenkor?

- Miért ne? Még nincsenek sokan, hétvége van, előttünk a nap! Ráadásul csodás az idő - nyitottam az ajtót.

- Én nem igazán erre gondoltam - forgatta a szemét, miközben kikászálódott.

- Mégis mire? - húztam fel a szemöldököm, mintha nem tudnám, mit szeretett volna. Egész úton a combomat fogta és simogatta.

- Például egy napsütötte tisztásra, némi hancúrra...

- Játszani itt is lehet - intettem a kapu felé.

- Szerintem ehhez még hideg van - csukta be az ajtót maga mögött, és nyakig felhúzta a cipzárt.

- Melegítőben? - utaltam a ruházatára.

- A sálat és a sapkát otthon hagytam - morgolódott, aztán megadóan sóhajtott: - Na jó! Menjünk!

- Ha nem is működik minden játék, azért a legtöbbre csak felülhetünk. És vannak zártak is! Gyere már! - nyújtottam felé a kezem.

- Nem épp erre gondoltam, amikor a kellemes időtöltést említetted - ismételte fejcsóválva, miközben elhúzta a száját.

- Hidd el, jó lesz! Mit mondtál a büfében? Bízol bennem, ugye?

Némán bólintott, aztán bizonytalanul elindultunk a bejárat felé. Jót nevettem magamban, mert kíváncsi voltam, mennyire tolhatom ki a határokat vele szemben. Teszteltem, mi történik akkor, ha nem az következik be, amire számított. „Most megadta magát, de legközelebb is így lesz?” - merengtem el, de nem akartam azonnal megadni neki azt, amire legbelül én is vágytam már. Még azt hinné, hogy hamar megbocsátok, és ezután is a farkamnál fogva vezethet.

A kapuknál csak egy fiatalabb nő ült a jegykiadó fülkében, aki láthatólag unta magát. Nem volt forgalom, azonnal az ablak elé léphettünk. Démonka gyorsan beelőzött engem, és olyan határozottan szólt a nyílásba, hogy majdnem megijesztette szegény nőt.

- Egy felnőttet és egy gyerekjegyet kérnénk! - csicseregte, de gyorsan javítottam:

- A barátnőm csak viccelt, két felnőttjegyet szeretnénk!

A nő elhúzta a száját - értette a poént -, majd rutinos mozdulatokkal adta ki a jegyet, és kívánt jó szórakozást némi műmosollyal körítve. Ahogy átértünk a kapun, és hallótávolságon kívül voltunk, nem bírtam ki:

- Ha-ha! Még hogy gyerekjegy! Magadnak kérted?

- Úgy nézek én ki, mint egy gyerek? - válaszolt flegmán, majd dobott egyet a haján.

- Néha nagyon is! Mint egy hisztis hercegnő - kuncogtam.

- Nocsak! Démonkából hercegnővé váltam?

- Mondjuk, ahogy így melegítőben feszítesz, ki nem nézném belőled... - méricskéltem hümmögve. - Tudod mit? Inkább a kettő keveréke vagy - löktem meg kissé, miután felháborodottan tátogott felém.

- Micsoda? Hogy merészeled? Te alattvaló! Te! - durcáskodott színészkedve, majd orrát az égnek emelve elfordult tőlem, aztán elnevette magát. Olyan barátságosan csapott hátba, hogy majdnem előre buktam. - Oké, most az egyszer megbocsátok!

Ahogy egyre beljebb sétáltunk a parkban, nem fogtuk meg egymás kezét. Mint két ismerős vagy haver, úgy ballagtunk nézelődve.

- Hová ülünk fel először? - nézett körbe.

- Kezdjük valami könnyebbel, ami neked is menni fog. Mondjuk a horgászat?

- Ha-ha! Látom, elemedben vagy, nagyapó! Te csak menj horgászni, egy magamfajta úrhölgy nem engedheti meg magának az ilyen lealacsonyodást - affektált az ujjait az ég felé emelve.

- Aha! Az előbb még gyerek voltam, mostanra pedig nagyapó lettem? - engedtem el a fülem mellett az új becenevére való célozgatást.

- Hogyan is mondtad, te alattvaló? Ahogy így megnézlek... Inkább a kettő keveréke vagy - idézett a hangsúlyommal, majd kacagni kezdett.

- Oké, ezt visszakaptam - tettem csípőre a kezem, és türelmesen vártam, hogy kimulassa magát. Persze direkt rájátszott a nevetésre, mintha alázni akarna, de láttam, hogy nagyon is tetszett neki a helyzet. Pár térdcsapkodást, derékba hajló kacajt, valamint néhány nagyapózást követően abbahagyta a műsort. Váratlanul komoly arccal fordult felém:

- Szóval, hol kezdjük?

- Bemelegítésnek egy dodzsem? - mutattam a kisebb hangár bejáratára.

- Ide vele! - vágta rá. Azonnal szaporábbra vette a lépteit, mintha versenyeznénk. Belementem a játékba, és már-már futni kezdtem. Szinte leelőztem, amikor ő is belehúzott. Az ajtónál értem be.

- Hová ez a sietség? - kérdeztem nyeldekelve. - Megfuttatsz?

- Még szép! - kacsintott, majd odalépett az egyik üres, piros autóhoz. - Ez az enyém!

Körbenéztem, alaposan felmértem a terepet: rajtunk kívül még hárman kergetőztek az arénában. Egy szimpatikus kék kocsit választottam. Éppenhogy beültem, máris célba vett a járgánnyal. Az utolsó pillanatban kapaszkodtam meg a kormányban, amikor belém jött.

- No megállj csak! - nyomtam meg a gázpedált, majd magam előtt toltam.

Legalább tíz percen át fogócskáztunk, jó párszor koccantunk, végül nevetve és felszabadultan szálltunk ki a járművekből. Egymásba karolva, léptünk ki az ajtón.

- Mondtam én, hogy jó lesz! - adtam egy puszit a halántékára.

- Jó, elhiszem - adta meg magát. - És most? Merre?

- Jöhet a szellemvasút?

- Jöhet! - nyalta meg a száját az izgalomtól.

- Bírod a sötétet? - kérdeztem, mert némi bizonytalanságot éreztem a hangjában.

- Úgy nézek ki, mint aki fél? Én vagyok a fény az éjszakában! Menjünk! - hadarta el egy szuszra.Ha tovább olvasnád ezt a fejezetet, kattints ide!