3. fejezet

Hullafáradtan keltem fel, és még akkor is némileg zombi voltam, amikor a kapuhoz értem. Misty egy nyúzott melegítőben várt az utcán, nem vitte túlzásba a külsőségeket. Halványan elmosolyodtam, mert hasonlóan leharcolt cuccba öltöztem a pakoláshoz. A tavaszi hajnalok még hűvösek voltak, ezért ahogy észrevett, lelkesen integetett, majd sietősen bement a házba. Miután lezártam a kocsit, siettem utána. Egy asztal mellett forró kávét szorongatott két kézzel, és fázósan húzta össze magát.

- Baromi hideg van kint! - remegve kortyolt egyet.

- Ha tudom, hogy kint vársz, szóltam volna előre telefonon - dörzsöltem meg a hátát. Körbenéztem, és mindenfelé dobozok, zsákok hevertek. Megfordult a fejemben a kérdés, hogy hová férnek majd el ezek a cuccok?

- Kávét? - kérdezte felpillantva.

- Igen, köszönöm. Két cukorral - bólintottam, mert nem voltam még magamnál a kevés alvás miatt. Reggel ugyan ittam egyet, de az arra volt elég, hogy kocsiba üljek.

A megváltó italt termoszból öntötte ki egy csészébe, ami már az asztalon várt rám, a cukrot papírtasakból szórta bele, mintha egy gyorsétteremben lettünk volna. Tetszett ez az egyszerű vendéglátás, abszolút pakoláshoz illett. Biztosan hazamentem volna, ha még hálóingben, papucsban, virággal az asztal közepén fogadott volna, azt várva, hogy én pakoljak össze.

Az erős fekete első kortya máris megmelegített, ahogy leért, kezdtem magamhoz térni.

- Szóval itt laktál? - sétáltam körbe az előtérben. - Szép lakás!

- Ugye? Imádom! De ne mászkáld össze, a többi helyiség ki lett takarítva.

- Rendben! - tettem fel a kezem védekezőn. Nem értettem, mi a francnak kellett körbenyalni felújítás előtt a házat, de az ő dolga. Pedig megnéztem volna, mekkora helyen lakott. Az előtér másik felében lépcső vezetett az emeletre, balra egy zárt konyha bejáratán leshettem be, jobbra a tágas nappali volt. Valószínűleg a felső szinten lehetett a háló, a mosdók talán hátrébb rejtőzködtek. Nagyobb helyen lakott, mint ahol én.

- Ha befejezted a felfedezést, akár indulhatnánk is! - csettintett a nyelvével. Legurítottam az utolsó kortyot, a poharakat gyorsan elöblítette, majd betette az egyik dobozba.

- Hol kezdjük? - néztem végig a kínálaton.

- A dobozokat és zsákokat tegyük be hozzád, a virágokat hozzám.

- Virágokat? - csodálkoztam, mert zöldséget sehol sem láttam.

- Persze, vannak, de mint mondtam, azokat hozom én. A nagy dobozokra ügyelj, mert törékenyek, a tetejére tedd majd - mutogatott két-három kartonra.

- Nem biztos, hogy minden befér a kocsimba, hozzád is be kellene tenni pár zsákot, és akkor pont elférnénk. A virágokért majd újra fordulunk - javasoltam, de kellően szúrós szemmel nézett rám ahhoz, hogy beleegyezőn megvonjam a vállam: - Rendben, megnézzük, mi fér be hozzám. Maximum lábbal tömörítek itt-ott...

- Hank! - emelte fel a hangját figyelmeztetésképp.

- Jó, oké, csak vicceltem! Nem törik össze semmi! - nevettem rajta, de láttam rajta, hogy félig sem hisz nekem.

Megragadtam az első dobozt, és kicipeltem a hidegbe. A hátsó csomagtartóm szerencsére nagy volt, a hátsó ülést is lehajtottam, hogy még több helyem legyen. Egy kocsi biztosan kevés lett volna, mindenképpen jól jött Démonka kocsija, hogy mindent elvigyünk.

Fél órán át csak én hordtam ki a cuccokat, őkelme meg sem mozdult. Néha sápadozott, hogy vigyázzak, de nem ám magamra, hanem a csomagokra. Én meg szakadjak meg a súlyok alatt. Ezzel az erővel pompomlányként szurkolhatott volna, hogy „Hajrá! Bírni fogod! Gyerünk! Kitartás!” Mégsem szóltam semmit, hiszen férfiből vagyok, és ki más lenne a tróger. Még szép, hogy nekem kellett cipekedni. Egyes dobozok cipelése közben azért elgondolkodtam, hogy vajon a családi öntöttvas-, és ólomgyűjtemény legnemesebb darabjait rejtik-e? Vajon mennyi alantas, nedves homokzsák lapult egyes csomagok alján? Szerintem Démonka nagyon is tudta, hol a tűréshatárom, mielőtt cifrát káromkodnék.További olvasáshoz támogasd a könyv elkészülését! Kattints ide!